Lehet, hogy háklis vagyok, de utálom a rossz kenyeret. Nagyon. Sokszor legszívesebben meg sem enném, de sajnos ezt nem lehet mindig és mindenhol megtenni.
Azt is tudom, hogy sokan megoldják a napjukat kenyér nélkül és el is hiszem, hogy nekik pont így jó. Nekem nem. Na, hát ez van. Kenyérpárti vagyok.
De milyen a jó kenyér?
Ha egyetlen szóval kellene leírnom, akkor nekem kovászos. A többi tulajdonképpen csak részlet. Fehér, barna, félbarna, magos, magtalan vagy teljes kiőrlésű. Mindegy, ahogy Gombócartúrnak is. A kovász valahogy mindezek felett áll. És a kovász szerintem sok olyan dolgot is jelent, ami több mint jó. Az időt, az élőt és persze az egyediség. Mert a kovász egy kicsit mindig más.
Sütöttem már jó néhány kovászos kenyeret, saját kovásszal. Egy ideig egészen jól is sikerültek, de ennek ellenére nem éreztem azt, hogy stabil rutinom van. Illetve annak ellenére, hogy egész jók lettek a kenyereim – biológia ide vagy oda – igazából nem értettem a kovász dolgot. Etettem, altattam, sütöttem vele, de nem értettem hogyan működik.
Persze tudtam is, olvastam is róla, de ennek ellenére olyan volt, mint ködben vezetni. Láttam az út szélét és azt gondoltam tudom hová visz. Aztán amikor kezdtem azt gondolni, hogy frankó, kovászos kenyeret is tudok sütni, elromlott minden. Nem keltek meg rendesen a kenyereim, akármit csináltam.
Egy darabig tovább próbálkoztam, hátha sikerül olyan kenyereket sütnöm, mint korábban, de nem jött össze. Én a folyamatos kudarcokat nem bírtam túl jól, a család meg a lapos, keletlen kenyereket. Azt gondoltam, ha nem veszek mást talán elfogy, de lázadás lett a vége. A vizes zsemlék felütötték a fejüket nálunk.
Így hát elraktam a dolgot magamban pihenni egy időre és kidobtam a kovászt is. Feladtam a saját kenyér dolgot és szorgalmasan vadásztam a jó kenyereket.
Eltelt vagy fél év, amikor véletlenül belebotlottam egy könyvbe: 200 oldal a kovászról. Szép, színes és nemrég megkaptam. Most csak ennyit mondok.
Ma azért indítottam egy kovászt és nyitottam egy új kenyeres fejezetet.
(Nem, nem olvastam el a 200 oldalt. Viszont kiszúrtam pár mondatot és talán megértettem mit rontottam el korábban.)
Azt hiszem eddig azt gondoltam, hogy a kovász egy olyan plüssállat féle. Mindig a helyén marad és jó néha megsimogatni. Pedig inkább hasonlít egy gyerekre (nem marad a helyén és nem csak néha kell megsimogatni).
Korábban egy alaprecepttel dolgoztam, de utólag be kell látnom, hogy mindig variáltam vele. Vagyis nem a recepttel, hanem inkább a kovásszal. Egyszer rozslisztet kapott, egyszer kenyérlisztet, kis túlzással akkor, azt és annyit amennyit pont jónak gondoltam. Úgy tűnt működik is. De csak úgy tűnt.
Szóval remélem lesz még beszámoló egy új kovászról. És ha minden jól megy, lesz majd újra saját kenyerem is. Egyszer.
Szólj hozzá!