A bodobácsokat sokan olvastátok. Akár úgy is érezhettem volna magam, mint az első sikert megélt filmrendező, aki azon dilemmázik legyen-e második rész. Mivel a fő hajtóerő azonban mégiscsak az ihlet, ami meg épp szembejött, a kérdés eldőlt mielőtt komolyan feltettem volna. Jönnek tehát a nünükék.

Korábban még sosem láttam, hogy ezek is úgy kupakolnak, mint a bodobácsok. A nünükéket viszont legalább könnyebb volt lencse végre kapni, mert aktus közben nagyjából nyugton vannak. Egy ebédnyi idő alatt 20 cm-et tettek meg, nettó. Bruttósítva ez lehet, hogy a duplája is volt, mert amíg figyeltem őket nem volt egyértelmű merre is tartanak. Úgy tűnt Hősünk, a kisebb méretű hím, szerette volna bevonszolni a nőstényt az árnyékosabb susnyásba. Megtett mindent, de a fizika ellen nem nagyon volt fegyvere. Jóval méretesebb párja, inkább maradt volna helyben. Egy idő után aztán mehetnékje támadt a nőnek is – persze az ellenkező irányba – és két lépéssel visszahúzta Hősünket a célvonalra, ahonnan 30 perce indult. A második kettővel (lépés) ráadásul könnyedén átvonszolták még egy falevélen is. Hamar be kellett látnia, jobb néha pont arra menni, amerre a csajok akarnak.

Kétszáz méterrel arrébb egy falánk kismamával is összefutottam. Elképesztő sebességgel fogyasztott egy kontyvirágot. Szintén nem érdekelte, hogy fél méterről vagy 10 cm-ről fotózom-e. Nyugodt jószágok ezek.

És persze a sok inspiráló élmény után egy nünükét is meg kellett nézni, úgy nagyon közelről.
Minden aggódó állatbarát megnyugtatására előrebocsájtom, fotóalanyunk egy baleset áldozata és nem a képek miatt küldtük az örök vadászmezőkre. Valószínűleg egy figyelmetlen átkelésnél taposták ki a belét. Az áldozat súlyos sérülései miatt a teljes alakos képek közzétételétől azonban el kell tekintenünk.

A bulvár után azért jöjjön egy kis szakmai is.
Van egy könyv, kinézetre olyan, mint egy puha kötésű, könnyű papírra nyomott olcsó regény. Belelapozva azonban 300 oldal 5 pontos betűvel és szimpla sorközzel szedett, gyakorlatilag formázás nélküli folyó szöveg tárul elénk. 50 oldalanként esetleg felfedezhetünk egy-egy fekete-fehér ábrát is. Nem volt olcsó és sajnos nem is regény. Na, ez a Papp László féle Zootaxonómia. Persze a tartalommal nincs gond, de sokat segített volna a kiadvány hírnevének, ha legalább egy icipicit felhasználóbaráttá teszik. Rég került a kezembe, most azért ellenőriztem benne a nünükéket.

A közönséges nünüke rendszertanilag a beszédes nevű hólyaghúzófélék (Meloidae) családjába tartozik. Testnedvük mérgező anyagot, katadrint tartalmaz, ami bőrre kerülve hólyagosodást okoz, avagy hólyagot húz – innen a nevük. Ha kézbe vesszük őket és megijednek, akkor képesek ezt a testfelületükre is kiválasztani, így inkább csak jól nézzük meg őket, de ne vegyük kézbe. Nem tűnnek túl ijedősnek, de jobb a békésség.
Érdekesség még velük kapcsolatban, hogy elég kacskaringós utat járnak be, mielőtt megkapják a metálkék fényezést. A fejlődésüket úgy hívják hipermetamorfózis. Náluk ez azt jelenti, hogy a petéből kikel egy pár milliméteres, karmokkal rendelkező lárva. Ez felkapaszkodik egy virágra és próbál elcsípni egy arra kalandozó szőrös vadméhet. Ha ez sikerül, jó méhet választ és be is jut a vadméh által készített sejtbe, akkor megeszi az ott talált petét, kicsit pihen (átalakul), majd megeszi a nem neki odakészített mézet is és megint átalakul. Átvészeli a telet is, de előtte-utána azért még átalakul, majd végül bebábozódik, hogy végre megjelenhessen a kifejlett bogár. Utóbbi csak pár hétig él, ezerrel rágja a növényeket, kupakol és petét rak. Aztán kezdődik a sztori elölről egy másik petével. Több ezerből nem sok járja végig ezt a kalandos utat, úgyhogy aki metálkék lesz, az a nagyon szerencsések közül való.

Nem repül, nem védett, de vigyázzunk rájuk!
A mikroszkópos felvételekért újra köszönet Zagyva Tamásnak és az MTA EK MFA-nak.
Simon Zoltán
https://www.facebook.com/zoltan.simon.526/videos/1414127585821562 – Budai hegyek